Keresztelő: 2023.05.29.

Keresztelő:

2023. május. 29.-én a keresztség sákramentumában részesült gyülekezetünkben 

Erdélyi Gréti és Dobler Máté.

 Imádságban kérjük Isten áldást a megkeresztelt gyermekekre és családjukra!

Fotó: Soczó Kata

 

Hitvallást tenni

 

HISSZÜK ÉS VALLJUK (1.)

 

Hitvallást tenni

Olvasmány: ApCsel 8:26-40

„Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust. Amint tovább haladtak az úton, valami vízhez értek, és így szólt az udvari főember: „Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem?” Ezt mondta neki Fülöp: „Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet.” Ő pedig így válaszolt: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.” Megparancsolta, hogy álljon meg a hintó, és leszálltak a vízbe mind a ketten, Fülöp és az udvari főember, és megkeresztelte őt.” ApCsel 8:35-38

 

„Hisszük és valljuk” címmel egy új sorozatot kezdünk el. Ma az első témából, melynek címe „Hitvallást tenni”, az etióp főember megtérésének és hitvallástételének történetével szeretnék foglakozni.

            Hitvallást tenni, azt jelenti, síkra szállni valamiért vagy valakiért. Ha egy keresztyén ember hitvallást tesz, az azt jelenti, hogy nyíltan kiáll az Úr Jézus Krisztus mellett. A keresztyén egyháznak a kezdetektől fogva volt hitvallása. Ilyen hitvallás volt az, amikor Jézus kérdésére Péter apostol így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mk 16:16). Vagy az a mondat, amit a ma előttünk levő történetben az etióp főember az ő megkeresztelkedésekor mond: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.” (ApCsel 8:27/b).  A későbbiekben ezeket az egy mondatos hitvallásokat az ősegyház az Apostoli Hitvallásban foglalta össze. Az első század végén Rómában a gyülekezethez csatlakozó megtérők már ezt a szöveget mondták el a megkeresztelkedésükkor.

De nem csak azért teszünk hitvallást, mert elértünk egy bizonyos kort, amikor már konfirmálhatunk vagy, mert felnőttként az egyházi házasságkötéshez ez alapfeltételként szükséges, sőt nem is azért, mert az egyházhoz akarunk tartozni vagy, mert megértettünk bizonyos hitbeli alapigazságokat. A hitvallástétel az, mikor a bűnös ember megvallja, hogy hisz Jézus Krisztusban. A hitvallás tehát nem az egyháztagság megerősítése, hanem nyílt bizonyságtétel.

Természetesen, amikor hitvallást teszünk, akkor igent mondunk a megkeresztelkedésünkre. A keresztség egyoldalú volt: Isten az ő kegyelméből, méltatlan voltunk ellenére befogadott bennünket a szövetségbe. De a keresztségnek kétoldalúvá kell lennie, azaz az Isten kegyelmét nekünk hittel el kell fogadnunk. Így lehetünk az Isten gyermekeivé, népe tagjaivá és az úrvacsorai közösségnek is részeseivé. Ha hitvallást teszünk, akkor azt is megvalljuk, hogy munkatársak vagyunk Isten országában.

Református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté ezt így fogalmazza meg: „Miért neveznek téged Krisztusról keresztyénnek? Azért, mert hit által Krisztusnak tagja, és így az ő felkenetésében is részes vagyok, azért, hogy nevéről vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatul neki átadjam, és hogy ebben az életben a bűn és az ördög ellen szabad lelkiismerettel harcoljak, ez élet után pedig vele együtt minden teremtmény fölött örökké uralkodjam.” (H. K. 32. k-f.).

Ma azt vizsgáljuk meg, hogy miképpen lesz valakiből hitvallást tevő?

 

1.      A bálványoktól az egy élő Isten ismeretére eljutni

            A történet bevezetőjéből megtudjuk, hogy az etióp állam vezető embere Jeruzsálemben járt, hogy imádja Istent. Most a hazafelé vezető úton Ézsaiás próféta könyvét olvassa, amit valószínűleg Jeruzsálemben vásárolt. Itt betekintést kaphatunk abba, ahogyan a választott nép az Istenről való bizonyságtétel szolgálatát végezte a pogány népek felé. Izrael népe bizonyságtételének két fő eleme volt: a templomuk és a Bibliájuk. Mindkettő egyedülálló volt a maga módján. A körülöttük élő népek templomaival szemben a jeruzsálemi szentélyben nem volt kiábrázolt képe az istenségnek, mert ezzel is a láthatatlan és kiábrázolhatatlan egy Teremtő Isten dicsőségét hirdették. Az értelmesen gondolkodó pogányok számára, mint amilyen ez az etióp főember is volt, ez hatásos ellenpontot mutatott a több-istenhit zűrzavaros teóriáival és erkölcsi romlottságával szemben, amely az ókori világban általánosan elterjedt volt. Az egy és láthatatlan, kiábrázolhatatlan Istenről bizonyságot tevő templom olyan jel volt a pogány világban, amely által igen sok pogány, olykor kiemelkedő társadalmi és politikai tisztségeket betöltő pogányok is eljutottak az élő Istenbe vetett hitre, vagy legalábbis az előtte való hódolatra. Minden bizonnyal így érkezett Jeruzsálembe ez az etióp főember is „az Istent imádni” (ApCsel 8:27/b). Ez az ember vágyakozva keresett valami jobbat, mint amit a pogány több-istenhit neki nyújtani tudott.

2.      Az egy Isten ismeretében az Ő akaratának megértésére eljutni

            A templom bizonyságtételén túl, azonban itt egy másik bizonyságtétellel is találkozunk. Az a tény, hogy az etióp ember Ézsaiás könyvének másolatát olvassa a hazafelé vezető útján, arra emlékeztet bennünket, hogy van egy másik eleme a zsidó vallásnak a pogányok felé irányuló bizonyságtételének, amely még hatásosabb, mint a templom. Ez pedig nem más, mint a Biblia.

            Az etióp főember tehát, a pogány sokistenhittől eljutott az egy és láthatatlan, kiábrázolhatatlan Isten imádásáig, sőt szívében felébredt a vágyakozás, hogy ezt az Istent jobban megismerje, ezért kezdte el olvasni a Bibliát.

            Ezen a ponton azonban a történet a zsidóság és a keresztyénség bizonyságtételének döntő különbségére is rámutat. Az etióp főember ugyanis, amikor az Ézsaiás tekercset olvasva eljut ehhez a részhez: „Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről.” (ApCsel 8:32-33), rádöbben, hogy nem érti, amit olvas. Ez az igeszakasz ugyanis összezavarja az etióp embert, ezért az éppen ekkor hozzá csatlakozó Fülöp evangélistától kérdi meg: „Kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról, vagy valaki másról?” (ApCsel 8:34/b). Fülöp pedig természetesen a keresztyénség válaszát adja meg: „Az Írásnak abból a helyéből kiindulva hirdette neki a Krisztust.” (ApCsel 8:35/b).

Fülöp az ószövetségi Szentírásból kiindulva arra mutat rá, hogy a próféciák, miképpen teljesedtek be Krisztusban, hogyan egyeznek meg Jézus elítélésének, szenvedésének és keresztre feszítésének körülményei mindazzal, amit Ézsaiás leírt. De Fülöp ezen túl az „örömhírt” is elmondja az etióp főembernek, hogy Jézus feltámadt a halálból.

            Hiába volt az etióp főembernek istenismerete, hiába járt a jeruzsálemi templomban az Istent imádni, hiába olvasta magában a Bibliát, hiába volt vallásos „a maga módján”, ez önmagában még kevés. A Szentírás bizonyságtétele szerint: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Rm 10:17).  Kell a gyülekezeti közösség, az istentiszteleti alkalom, ahol az Isten Igéjét magyarázzák, s ahol Krisztus jelen van és munkálkodik a szívekben. Az Úr azt ígéri nekünk: „Mert, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18:20). Jelen esetben ez a közösség valóban csak két embert jelent, Fülöpöt és az etióp főembert, az istentiszteleti alkalom sem egy megszokott helyen történik, hiszen egy hintón ülnek, de a lényeg mégis ugyanaz, ahol az Igét hirdetik, ott jelen van és munkálkodik Isten ereje és hatalma.

3.      Isten akaratát megértve bűnbánatra és megtérésre jutni

            Fülöp evangélista igehirdetésének csak az egy mondatos összefoglalóját olvassuk itt. Az ősegyház bizonyságtételének lényege volt ez, amit Péter apostol részletesebben kifejt: „De amit az Isten előre megmondott minden prófétája által, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog, azt teljesítette be így. Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek.” (ApCsel 3:18-19).

            Nem elég tehát a Teremtő Isten megismerésére és az előtte való hódolatig eljutni, akaratát megértve engedelmeskednünk is kell neki. Ez pedig csak bűnbánat és megtérés által lehetséges.

            Az etióp főember eljutott a pogány bálványimádástól az egy élő Isten ismeretére, járt a jeruzsálemi templomban az Istent imádni, a Bibliát is olvasta már, de még nem jutott el bűnei megismerésére, a megtérésre, még nem volt személyes kapcsolata Krisztussal. Láthatjuk azt, hogy bűnbánat és megtérés nélkül is lehet valaki buzgó és jó vallásos ember, járhat rendszeresen a templomba és olvashatja a Bibliát, de ettől még nem lesz Isten megváltott gyermekévé.

            Amikor Pál apostol az evangélium lényegét igyekszik összefoglalni ezt, írja: „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon.” (1Kor 15:1-14).

            Fülöp evangélista bizonyságtételéből pontosan ezt értette meg az etióp főember, hogy mindaz, ami Krisztussal történt, az ő szenvedése és halála, az azért volt, mert ő és mi is mindnyájan Isten ellen lázadó bűnösök vagyunk. Krisztus az ő és a mi bűneinket vette magára, érte és értünk halt meg. Ennek megértése vezeti oda az etióp főembert, hogy útközben, amikor valami vízhez érnek, megállítja a hintót és így szól Fülöphöz: „Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem?” (ApCsel 8:36).

            Az első pünkösd alakmával is ugyanezt történt, Péter igehirdetése nyomán az összegyűlt sokság azt érzi, hogy az „Ige szíven találta őket”, ezért az apostolokhoz fordulva ezt kérdik: „Mit tegyünk?”, Pétre pedig így válaszol: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (ApCsel 2:37-38).

A keresztség a bűnbánat és a megtérés jele volt. A víz látható jele annak, hogy aki megkeresztelkedik, annak bűnei el vannak töröltetve. Az etióp főember is ebben szeretne részesedni. Mielőtt azonban Fülöp kiszolgáltatná a keresztség sákramentumát, előbb megkérdezi a főembert, hogy „teljes szívéből hisz-e?” (ApCsel 8:37/a). S amikor elhangzik a hitvallástétel: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.”  (ApCsel 8:37/b), akkor megkereszteli őt. Így kapcsolódik össze a keresztség és a konfirmáció. A jel és a hitvallástétel. A keresztség, amely egyoldalú, Isten az ő kegyelméből, méltatlan voltunk ellenére befogad bennünket a szövetségbe, és a konfirmáció, a megerősítés, azaz az Isten kegyelmét mi hittel elfogadjuk, és nyíltan magunkénak valljuk.

            Káténk szavai szerint ezért neveznek minket Krisztusról keresztyéneknek, azaz krisztusiaknak, mert „hit által a Krisztusnak tagjai és az ő felkenetésének részesei vagyunk.” Mindez pedig a hitvallástétel pillanatában történik meg velünk, ahogy ezt Pál apostol a római levélben írja: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” (Rm 10:9-10). Jézus nevéről „vallást tenni” pedig nemcsak egyszer kell, nemcsak ünnepélyes alkalmakkor és nem csak szavakkal, hanem életünk minden napján a „bűn és az ördög ellen szabad lelkiismerettel harcolva.” Ámen.

 

 

Felhasznált irodalom:

·        „Hisszük és Valljuk” - Felkészítő a református keresztyén életre (Szerkesztette: Judák Endre, Gödöllő)

·        David Gooding: „A krisztusi hithez hűen” (Evangéliumi Kiadó)

·        John Stott: „Apostolok Cselekedetei” (Harmat Kiadó)